.... Egy tavaszi napon kezdődött. Énekeltek már a madarak és a bogarak is előbújtak a kövek alól. Az ibolya is előbújt már és bimbózott, ugyan úgy, mint a turbulya nevű kis szépség. A sáfrányos pedig virított a domb oldalán, virított sárga virágával és finom édes illatát, már messziről érezni lehetett. Rétre futott a kislány, ide, ahol már virított a sáfrány. Rohant, szaladt, csak úgy kapkodta pici lábait, rajtuk kis topánka volt. Szoknyáját fújta a szél. Lobogott a kis szoknya, akár egy zászló, úgy lebegtette a meleg levegő. Hirtelen megállt, Útját megállította a domboldal meredek lejtője, ahol a sáfrányok mutatták színüket. Leült, s meredt előre. Nézte a távoli napot, nézte a szemben levő dolgokat, nézte a lejtőt, ami a lábai előtt hevert... Néha rászállt a sáfrányra 1-1 pillangó vagy méhecske, akkor a kislány is rápillantott a repülő kis állatkára. De látni lehetett, hogy ő csak nézett és nem a rovarokra, a virágokra gondolt. Lassan Könnyek csordultak le arcán, a ruháján gurultak végig, mint apró gyöngyszemek. Gurultak egészen a fűig, majd a fűszálról lepattant  a földre és elitta a szomjas, száraz talaj.Beszélni kezdett. Először halkan, majd egyre hangosabban, erőteljesebben, bátrabban ejtette ki a szavait. Mintha beszélgetne valakivel, de nem. Csakis Ő volt a réten, a mező feletti dombokon. Senki más, egyedül volt. Lélekben és testben is. Csak egy szót említett folyamatosan. "Papa, Papa!" -néha megtűzte még egy- egy szóval ami vagy a "szeretlek" szó volt, vagy pedig a "hiányzol". Könnyek pedig csak csordultak az arcán, szép kis ruháján, és a fűszálon, majd elitta a föld... Minden egyes könnycsepp erre a sorsa jutott. Megeredt a nyelve, beszélni kezdett, még pedig egy katicabogárhoz, aki a térdére szállt. 

- Látod, csak itt hagyott. Itt. Engem. Egyedül. Csak az emlékeim vannak. Semmi más, csak az emlékek. De tudod kicsi, hogy ezek az emlékek milyen szépek?! Mind csupa móka és kacagás. Minden vidámság. Nevettem csak, és Ő pedig csak mesélt. Mesélte nekem a történeteket, én pedig hallgattam. Ha befejezett egyet, akkor én kértem, hogy meséljen újat. ' Mondd el megint, hogy hogyan szánkóztatok! Mondd el, hogy hogyan mentél iskolába ... és mesélj még, mindegy, hogy mit. Csak nekem mond!' 'Papaaaa! Ne aludj még! Én még nem vagyok fáradt, azt mondtad, hogy addig mesélsz, amíg ébren vagyok. Látod Papa, megint elaludtál. Na jól van, de holnap folytatnod kell!' És képzeld el, kicsi katicám, hogy másnap mindig folytatta. De már nem fogja folytatni soha sem. Nem tudunk már elmenni sétálni az erdősorhoz, mi, ketten. Nem eszünk együtt már zsíros kenyeret kovászos uborkával és már málna szörpöt sem kortyolunk együtt. Az almát a pincében..., azt is ketten szoktuk átválogatni... Mindig együtt csináltuk. De ezentúl már nem lesz alma a pincében, mert apa kivágta az almafákat. Így már az almaszüret is elmarad. Látod pici katica, látod... tök magányos leszek. Nem lesz már bennem csupa boldogság. Most is sírok, pedig itt vagy te és a nagyvilág. Itt vannak a dombok, a fák, a virágok, a füvek. Nem kellene sírnom szinte majdhogynem természetes az, hogy elment. Mégis olyan korán és váratlanul... - majd ismét csend és egy hangos kiáltás: "Szeretlek Papa!", katica elröppent. Kicsi lány felkelt és elkezdett sétálni. A lejtő tetején sétált végig. Egészen addig, míg ki nem fogyott az út a lába alól, pici topánkája alól...