Súlyos titkaink...

Vacsora. Teletömött asztal. Mindenféle finomság. Szem és száj kívánja egyaránt. Finom illatok terjengenek. 'Mennyi étel, mennyi kalória, mennyi kiló...' - sóvárgás. 'Már délben is sokat ettem. Sőt, rengeteget. ( 2 tányér levest, és egy egész rántott húst körettel.) Nem, nem szabad, most is ennem. Nem engedhetem meg magamnak!' - korlátozás. Örökös korlátok. 'Egyél lányom! Olyan sovány vagy! Nézz csak magadra. Csodálkozol azon, ha gyomorgörcsöd lesz megint. Olyan rendszertelenül étkezel. Hol rengeteget eszel,

A látszat néha csal. Hidd el!
Sokszor nincs rendben valami

hol meg alig-alig. Nem jó ez így!' 'Jajj, mindig ugyan azok a szavak. És mindig nekem mondják. De unom már! Bár tudnák, hogy hány kiló vagyok! Bár tudnák, hogy milyen kínok közt élek!' Senki sem tudhatja, hogy családtagjának, barátjának étkezési problémái vannak. Senki nem tudja, hogy ki, ki előtt titkolózik. Vagy mi okból kifolyólag. Ez nem bizalom kérdése. Cseppet sem! Ez a szégyenlősség, és a zavartság miatt titok. Az ilyen betegségekkel küzdő embereket nem kinevetni kell, nem undorodni tőlük, hanem segíteni őket ott, ahol éppen tudod. Nem hobbiból csinálják. 

Ez olyan betegség, amiből nagyon nehéz meggyógyulni. Amihez óriási akaraterő kell, nem csak szavak, hanem segítő tettek is. Képzeld csak magadat a helyébe. Felfestek egy történetet.

/ Történet kitalált, és egy filmrészlet segítségével megírt. Akiről írok, nem létezik, pusztán a képzeletem szülötte. /

A valódi és a képzelt külső

Gyönyörűen megterített asztal. Isteni lakoma kezdete. Étvágygerjesztő a teríték, az illatok, a hangulat, a látvány. Jajjj, micsoda lakoma lesz ebből. Nyomaszt valami belül. Valami nem jó, mert nem érzem magam tökéletesnek. Többiek a suliban... ők azok... én meg elveszem köztük. Ők vékonyak és szépek. Nekik van hobbijuk, élnek valamiért. Én csak létezem. Csak vagyok. Hiába mondják, hogy megértenek. Tudom, hogy nem. Mind mind csak azért mondja, hogy higgyek nekik, és nyugodjak meg. De nem tudok megnyugodni. Tudom, hogy ellenem vannak. Ha nem is ellenem, de biztos, hogy kibeszélnek. Mert én nem vagyok olyan szép. Nekem nincs annyi pénzem. Nem megyek minden hétvégén a bulikba. Nincs barátom. Szüleim szigorúak. Jajj, szól anyu! Gyorsan le kell törölnöm a könnycseppeket és kimennem a szépen megterített asztalhoz... Itt vagyok! Már kész is a finom étel? Sült pulykaszárny kakukkfűvel fűszerezve. Hmm, és van sült oldalas is... hmm, és van saláta is; 2-3-4 féle saláta! Hmm, Sült krumpli, és tört krumpli is van! Attya ég, 17 órája ettem utoljára akkor is csak 1 almát. Most bezabálok. Mindenből sokat! Először pulyka salátával és egy kevés üdítővel. Többit majd csak titokban. Elvállalom a mosogatást. És az ételeket majd én rendezem össze. Ne tűnjön fel, ha nem tudok magamnak parancsolni és túl sokat eszek! Igen ez így lesz. Istenem, már 2x szedtem salátát. Biztos mindenki engem néz. elég. Nem szabad többet! Bocsánat! - és felkelek az asztaltól. -Kimegyek a mosdóba. Hangosan beszélgetnek. Megnyitom a csapot. És jöjjön az, ami minden étkezés után.... Remélem nem hallják meg. Próbálom csendben. De jó! Végre megszabadulok a sok negatívumtól, a sok bolondságtól, amivel piszkálnak. Igen! Ez segít; hjajj, mennyivel könnyebb most minden. Megmosom az arcom. Száj öblítés. Eszek egy kis fogkrémet. Na, kifelé innen! Kérdező tekintetek néznek miután kilépek a "titkokszobájából". Minden rendben! - jelentem ki hangosan és elégedetten. Mert tényleg minden rendben van. Leülök. Elkezdik a tányérokat összeszedni. Hagyjátok csak!- bököm ki. Majd én rendet rakok. Mosolyognak felém. Biztos ne segítsünk? kérdéseket ismételgetik. Már nem is hallom, igazán, hogy mit mondanak. Már kinéztem melyik oldalassal fogom kezdeni és milyen krumplit fogok hozzá enni. Igen. Bementek a szobába. Enyém a konyha. Ebből is 1 falat, abból is. Hmm, de finom. - ez megy 45 percen keresztül. Körülnézek. Istenem, 1 darab pulykaszárny maradt. Gyorsan összepakolok. Beteszem a hűtőbe. Ha keresik azt mondom, hogy leejtettem és oda adtam a kutyának a többit. Kész is van! Hú, de tele ettem magam. Nem tudok kiegyenesedni. Rosszabb most, mint a múlt heti. Pedig akkor többet ettem. Akkor 2 db 38as pizzát, 2 db gyrostálat, 3 fajta süteményt és 1 liter kólát. És fél óra múlva hánytam. Most nem bírom addig. Nem megy. Az előbb is 10perc után mentem. Most várok. Nem nyúlok le. Várom, hogy magától jöjjön. Bekiabálok a szobába: - Gyorsan letusolok és jövök be! - Rendben. Hangzik a válasz. Futás a fürdőbe, mert jön! Csap megnyit ... WC felnyit ...és ... jön a megkönnyebbülés. Sokáig tart. Csak jön és jön. Egyre jobb. Huh, marja a torkom, de mennyivel tisztábbnak érzem magam. Jó, azt hiszem ennyi volt. Lecsukom a WC-t leengedem. Levetkőzöm és bemászok a kádba. Megmosodok. Könnyebb és tisztább a világ. Végzem a fürdéssel. Meztelenül vagyok. Rálépek a mérlegre. 46 kilót mutat. Belenézek a tükörbe. Megcsípem a hájamat a jobb oldalamon. Hangosan megkérdem magamtól: Hogy lehetek, 17 évesen már ilyen kövér? Szégyellem magam! És elkezd folyni a könnyem. és csak sírtam és sírtam. Sírtam. Zokogtam. ...

Kisfiú a tóparton...

 ... várt. Nem tudni mire. Csak ott ült és szorgalmasan várakozott. Tekingetett jobbra, balra, ide oda, fel, le. Előtte a víztükör hullámzott. Bele-bele pottyant egy-egy nyárfalevél és a levél meghullámoztatta a sima víztükröt. Potty-potty. Lágyan fújt a szél. De azt is érzékelte a víz, fodrozódott.  A Kisfiú nézett. Meredt előre. Várt. Tekingetett. Kereste az embereket. De egyedül volt. Magányosan. Csendben. Bánatban. Ki tudja, hogy mi történt a kis-sráccal. Lehet, hogy valaki ígéretet tett neki, hogy oda megy a partra? Lehet, hogy kacsázáshoz várt társat? Lehet, hogy csak unalmas volt egyedül köveket dobálni a vízbe, és várt valakit. Vagy állatokat akart lesni csendben, magányosan?! Áááh, kétlem. Inkább várt. Biztosan várt. Lassan felállt. Úgy nézte a vizet. De semmi nem változott. Hátra lépett egyet.

.... Egy tavaszi napon kezdődött. Énekeltek már a madarak és a bogarak is előbújtak a kövek alól. Az ibolya is előbújt már és bimbózott, ugyan úgy, mint a turbulya nevű kis szépség. A sáfrányos pedig virított a domb oldalán, virított sárga virágával és finom édes illatát, már messziről érezni lehetett. Rétre futott a kislány, ide, ahol már virított a sáfrány. Rohant, szaladt, csak úgy kapkodta pici lábait, rajtuk kis topánka volt. Szoknyáját fújta a szél. Lobogott a kis szoknya, akár egy zászló, úgy lebegtette a meleg levegő. Hirtelen megállt, Útját megállította a domboldal meredek lejtője, ahol a sáfrányok mutatták színüket. Leült, s meredt előre. Nézte a távoli napot, nézte a szemben levő dolgokat, nézte a lejtőt, ami a lábai előtt hevert... Néha rászállt a sáfrányra 1-1 pillangó vagy méhecske, akkor a kislány is rápillantott a repülő kis állatkára. De látni lehetett, hogy ő csak nézett és nem a rovarokra, a virágokra gondolt. Lassan Könnyek csordultak le arcán, a ruháján gurultak végig, mint apró gyöngyszemek. Gurultak egészen a fűig, majd a fűszálról lepattant  a földre és elitta a szomjas, száraz talaj.Beszélni kezdett. Először halkan, majd egyre hangosabban, erőteljesebben, bátrabban ejtette ki a szavait. Mintha beszélgetne valakivel, de nem. Csakis Ő volt a réten, a mező feletti dombokon. Senki más, egyedül volt. Lélekben és testben is. Csak egy szót említett folyamatosan. "Papa, Papa!" -néha megtűzte még egy- egy szóval ami vagy a "szeretlek" szó volt, vagy pedig a "hiányzol". Könnyek pedig csak csordultak az arcán, szép kis ruháján, és a fűszálon, majd elitta a föld... Minden egyes könnycsepp erre a sorsa jutott. Megeredt a nyelve, beszélni kezdett, még pedig egy katicabogárhoz, aki a térdére szállt. 

- Látod, csak itt hagyott. Itt. Engem. Egyedül. Csak az emlékeim vannak. Semmi más, csak az emlékek. De tudod kicsi, hogy ezek az emlékek milyen szépek?! Mind csupa móka és kacagás. Minden vidámság. Nevettem csak, és Ő pedig csak mesélt. Mesélte nekem a történeteket, én pedig hallgattam. Ha befejezett egyet, akkor én kértem, hogy meséljen újat. ' Mondd el megint, hogy hogyan szánkóztatok! Mondd el, hogy hogyan mentél iskolába ... és mesélj még, mindegy, hogy mit. Csak nekem mond!' 'Papaaaa! Ne aludj még! Én még nem vagyok fáradt, azt mondtad, hogy addig mesélsz, amíg ébren vagyok. Látod Papa, megint elaludtál. Na jól van, de holnap folytatnod kell!' És képzeld el, kicsi katicám, hogy másnap mindig folytatta. De már nem fogja folytatni soha sem. Nem tudunk már elmenni sétálni az erdősorhoz, mi, ketten. Nem eszünk együtt már zsíros kenyeret kovászos uborkával és már málna szörpöt sem kortyolunk együtt. Az almát a pincében..., azt is ketten szoktuk átválogatni... Mindig együtt csináltuk. De ezentúl már nem lesz alma a pincében, mert apa kivágta az almafákat. Így már az almaszüret is elmarad. Látod pici katica, látod... tök magányos leszek. Nem lesz már bennem csupa boldogság. Most is sírok, pedig itt vagy te és a nagyvilág. Itt vannak a dombok, a fák, a virágok, a füvek. Nem kellene sírnom szinte majdhogynem természetes az, hogy elment. Mégis olyan korán és váratlanul... - majd ismét csend és egy hangos kiáltás: "Szeretlek Papa!", katica elröppent. Kicsi lány felkelt és elkezdett sétálni. A lejtő tetején sétált végig. Egészen addig, míg ki nem fogyott az út a lába alól, pici topánkája alól...

Orphan Parents

Eljön az Idő Mikor Minden Más lesz ...

Van egy házaspár. Ők élnek boldogan, kisebb-nagyobb problémákkal, de szeretetben, és kettejük örömében. Szeretik egymást, és azt hitték, hogy semmi sem állhat az útjukba, álmaik útjába, semmi sem húzhatja keresztül a sok-gyermekes-családjuk megvalósítását. Ábrándokban éltek. Tizennyolc- tizenkilenc éves koruk óta, tervezték, hogy mennyi gyermekük lesz, hogyan fogják őket nevelni, felnevelni, hol fognak megfoganni a gyermekek, milyen keresztnevet adjanak nekik, és hova fognak menni hétvégenként kirándulni. Eltervezték, hogy éjjel mindketten felkelnek, ha sír valamelyik csemete, közösen fogják gondjukat viselni, és fürdetni valamennyit. Az is meg volt már, hogy étellel, hogyan látják el őket. Ki csinálja a reggelit, és ki ébreszti majd a gyermekeket, mikor óvodába, iskolába kell menni. Mindent úgy terveztek, hogy a picikéknek majd a legjobb legyen. De minden tervüket keresztülhúzta egy orvosi vizsgálat, ahol kiderült, hogy a Lánynak soha nem lehet saját gyermeke. Soha nem érezheti át a szülés kínját, fájdalmát. Soha nem érezheti azt, ahogy a kis magzatvizes testet a mellére fektetik, és soha nem mondhatja azt egy gyermeknek sem, hogy édes kisfiam. Nem lesz az elsőszülött fiú neve Csaba, és a pici lányé, sem lesz Emese, Nimród fiúk sem lesz, és Mátyás sem. Összetörtek?! Dehogy. Nem. Nem. Annál sokkal nagyobb trauma érte őket. Két ember boldogságát húzta át, ez a feldobódott probléma. Két ember álmát, a lány összes önbizalmát, a nőiességét, a szívét törte össze, belülről. És ki tehet erről? Senki sem. Ez az Élet. Bemutatom: Élet! - Kedves olvasó! ... Kedves olvasó!- Íme, az Élet! Kiszámíthatatlan, és olyankor és olyan helyre tud lecsapni, ahol nem is számítana rá a szegény ember. Mert őket sem vetette fel a pénz, de nem is az lett volna a céljuk, hogy elkényeztetett, önző, buta, és semmirekellő gyermekeket neveljenek fel! Nem! Nekik, okos, szép, jószívű, ügyes, dolgos, hazaszerető, hű gyermekeik születtek volna.

Mi a magyar most?

Véleményem szerint... Végülis ki vagy mi számít ma igazán magyarnak? A gulyás, esetleg a fűszerpaprika, vagy a csikósok bő-nadrágja? Vagy a Magyar Gárda, Betyársereg? Ki tud erre a kérdésre egyből válaszolni? Valószínűleg senki, illetve csak nagyon kevesen. Rögtön talán még én sem tudnám a helyes választ. ... és amúgy is, erre a kérdésre, nem lehet 1 mondatban válaszolni.

            Napjainkra annak a szónak, hogy magyar, már nem az a jelentése, mint évtizedekkel ezelőtt. Akkor ez a szó tükrözte az összetartást, az összetartozást, a büszkeséget, a hazaszeretetet, és a hazafiságot is. Mára ezek a szavak, már nem köthetőek a magyar- szavunkhoz. Ha valaki az összetartozást, összetartást akarja megvalósítani, azt az embert a többség megveti és lenézi, azzal az indokkal, hogy ez megvalósíthatatlan. Ennek a visszhangját én is érzem, mivel én sem mondtam még le a "magyarok összetartoznak" dologról. Szerintem ez azért megvalósíthatatlan, mert nagyon sokan negatívan gondolkoznak. Ez a negatív dolog összehasonlítható a holnapokkal, a mindennapokkal. Íme, egy példa; ha valaki, legyen ez a valaki Ede... Ede felkel reggel, étkezik, és elindul a munkába, délelőtt iszik egy kávét, ebédidőben megeszi az odacsomagolt elemózsiáját, és délután öt órakor elindul a munkahelyéről haza. Ede, nem úgy indul el, a munkahelyről, "Na, holnap is egy ugyan ilyen nap..." vagy, "Holnapi nap, még ennél is unalmasabb lesz és fárasztóbb...", hanem úgy indul el, hogy: "Milyen jó, hogy eltelt a mai nap, épségben vagyok, ha haza megyek, akkor pedig lepihenek." Ede, sem gondolkozik negatívan! Hogyan lehet, úgy élni, hogy nem látják meg az emberek a szépet?! Tessék kinyitni a szemeket! Összetartozás, összetartás?! Mutassuk meg! Igen, megy nekünk! "De hát a Gizi, a Gáspár, a Béla, és a Léna is megmondta, hogy nem tudunk összetartozni úgy, mint ahogyan kellene." Erre a válaszom az, hogy "Na, és?! Tessék szembeköpni ezeket az embereket. Hátra dőlni a széken, hasunkra helyezni a kezünket, megpihentetni rajta, és kijelenteni: Látod, nekünk sikerült! Megmutatjuk, mi az összetartozás, megmutatjuk, hogyan kell szeretni a honfitársainkat!"

            Büszkeség... Ki lenne büszke, a jelenlegi állapotra? Senki, hiszen a csonka Magyarországra senki sem lehet büszke, csak azok, akik a jelenlegi határokat felfestették. Az 1920ban történt "feldarabolás" okozta sokk máig jelen van nemzetünkben. Büszkeség... akkor volt a magyar büszke mikor ki állt a mező közepére, és ameddig ellátott, a maga juhait látta. Akkor volt a magyar büszke, mikor meglátta, hogy a lányát, s fiát épségben, egészségben házasíthatta ki. Akkor volt a magyar büszke, ha 3-4-5 unokája, dédunokája született már, és persze, azok örököltek, jó és rossz tulajdonságokat is a magyartól. Én büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok. Köszönöm a Jóistennek.

            Hazaszeretet... Mindenkinek szeretnie kellene a szülőföldjét. De mára ez is megváltozott. Aki szereti, azt tisztelem, aki nem, azt pedig megvetem. Nem is értem igazán, hogy miért nem szereti valaki a szülőföldjét. Azért, mert a mi nyelvünk nem hódította meg a világot?! Vagy azért, mert országunktól csatoltak el területeket?! Azért, mert elvesztettük mindkét világháborút?! Egy olyan kérdést kérek, ami megválaszolja ezt a nemtörődömséget, amit látok a fiatalságban. Azért megemlíteném, hogy volt nekünk egy '48as forradalmunk és volt egy '56unk is, amit a mai napig piros betűsen ünneplünk, és meg van az ok arra, hogy ezeken a napokon miért nem kell suliba menni illetve dolgozni. Akik akkor kimentek az utcára, azok az ember tudnának mesélni a hazaszeretetről. Ide kapcsolnám a következő fogalmat is: Hazafiság?! Mit is jelent? "Hazafinak; hazáját szerető, érte önzetlenül tevékenykedő embert nevezzük." - Írja a Magyar értelmező kéziszótár. Szerintem, ennek a könyvnek ezt a címszavát nem sokan keresték fel... ha felkeresték, akkor pedig, nagyon hamar feledésbe merült.

Anarchia, tehát zűrzavar, fejetlenség, nemtörődömség, közöny, kizsákmányolás, elidegenedés, nemzetrombolás, a magyar nemzet sárba tiprása az, ami most zajlik hazánkban. Senki sem tudja, hogy ennek a folyamatnak mikor lesz vége, lehet, hogy ez vezet majd a nemzethalálunkhoz. A 18. században egy német filozófus Johann Gottfried von Herder már megjósolta az akkori Magyarország elbukását, de tévedett. Akkor idegen kezeknek volt kitéve gyönyörű hazánk. Most ez a jóslat ismét előtérbe került, azzal a kivétellel, hogy nem idegenek, hanem mi magunk mérgezzük nemzetünket, országunkat! Bukást, csakis saját magunknak köszönhetjük. De Isten adja, hogy ne így legyen.

Vár még ránk szebb jövő, csak Kitartás kell ahhoz, hogy elérjük azt!

Magyarország a történelem folyamán többször is bebizonyította erősségét, ami abban rejlett, hogy mindig összefogtak a bajban, búban, bánatban, akkor is, mikor már mások hátat fordítottak az országnak, a nemzetnek. A mostani helyzetből a kiutat, csak összefogással, összetartással találhatjuk meg. Fogalmazásomat e pár sorral zárnám:

"Ó, Magyarország, miért nem süt már rád a Nap?

Ó Magyarország, miért vagy boldogtalan?!

Ó Magyarország, ha te is érzed, amit én,

Jó lenne már végre, ha felébrednél,

Ébredj fel!"