Van, hogy megismerünk valakit, azt hisszük, hogy egy életre szóló barátság kerekedik majd ki belőle. Kölcsönös szeretettel, tisztelettel, önzetlenséggel és bizalommal fordulhatsz hozzá és ő is hozzád. Aztán jön A változás; mint nyári forróságban a jégeső, mikor rádöbbensz, hogy a 'barátod' nem is így gondolja. Ha így gondolja, akkor is többet vár el tőled, mint te tőle. És hibásnak érzed magad, meg gondterheltnek, és okolod magad, és hibáztatod, és csalódott vagy... Meg úgy az egész megfordult benned, nem látod már a régi dolgokat, és bizonytalannak érzel mindent, ami hozzá kapcsolatos. 'Vajon azt, hogy számíthatok rá, azt komolyan gondolta, vagy csak azért mondta, mert jól hangzik, meg mert olyan 'barátos dolgokhoz' ez hozzá tartozik?! Kitudja...'
Mikor a legnagyobb szükség lenne A barátra, de nem tudod, nem akarod elmondani, hogy miért; csak szimplán jól esne a közelsége, és az, hogy meghallgasson, ha nem is a problémát, csak a gondolatmenetedet, akkor pont nincs sehol vagy pedig téged okol, hogy nem térsz a lényegre. Nem említettem a türelmet. Pedig arra mekkora szükség van egy-egy barátságnál vagy bármilyen kapcsolatnál.
De hát mindegy... én nem akarok 'kioktatni', csak mesélni ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése