A legutolsó harcos gondolatai II.

Volt egy álmom, a minap követtem el.
Határ nélküli hazámat lestem meg.
Nem érted, hogy én hogy értem,
pillanat és elregélem.

Erdély erdeit útlevél nélkül járhattam,
benne medvehagymát könnyen találtam,
friss patak vizében gázoltam,
papucsom a nyakamba lógattam.

Ködös kis Felvidéken,
írogatott Pázmány Péter,
Balassi Bálint is a húrokba csapott,
Mikszáth Kálmán egy országot kacagtatott.
Márai művei mai napig élnek,
drága kicsi Felvidékünk, hálásan nézlek.


Délvidéken;
Bácska, Bánság, Drávaszög,
Vajdaság és Muraköz.
Erős magyar végfalak,
Kiverték a török hadat!

A 13 járás Kárpátalján,
végül reád gondolnák.
Magas hegyek között
Lieb Mihály festegetett.
Munkácson született,
Majd át is keresztelkedett.

Szeretném, ha minden ember így tekintene rád,
értékes és nagy vagy Magyarország!
Sajnos, nem látják a fától az erdőt,
nekünk pedig elveszőben az erőnk.
Hiába mutogatjuk az értékeket;
hazánkba, a honfi nem lát már semmi szépet.

Felkapott Kalocsai és Matyó hímzések,
Csak az értékük számít, nem a szépsége.
Csak a pénz és a gazdagság,
Nem kellene senkinek sem a boldogság?!
Én gyengülök?! Vagy mind nálam erősebb...?!

Kifulladva, száraz torokkal, izomlázzal, kimerülten,
Üvöltöm, én - a gyenge;
Egy az Isten, egy a nemzet!